Published on February 21, 2018

Északkelet-Magyarország: előre vagy a szén-nosztalgiás múltba?

, Klara Kis, Alexa Botar (MTVSZ, Bankwatch)

A Magyarország északkeleti csücskében fekvő, erdőkben és más természeti kincsekben gazdag BAZ megyéből sajnos több negatív hírt lehetett hallani az utóbbi időben. Arról, hogy az egykor közel 700 ezer fős lakosság vészesen fogy, elköltözik, elöregedik, miközben kevesebb, mint fele aktív; az eddigi uniós források jelentős része nem tudott helyben hasznosulni vagy inkább csak átfolyt a megyén és a légszennyezés – főleg telente – rendszeresen kritikus szintet ölt.

Ezek a tünetek közösen azt mutatják, hogy a megye még nem tudott megszabadulni a bányászati és nehézipari múlt árnyékától, a szerkezetváltás még nem fejeződött be és a megye nem találta ki, nem határozta meg újra önmagát. Pedig a megújulás igénye ott van: a megyei lakosság kb. felét tömörítő megyeszékhelyen, Miskolcon és környékén pezsegnek a vállalkozások és a beruházások, a környéki ipari parkok megújulnak. Az aktív korú képzettek zöme a megyén belül és azon túl is ingázik egy megbízható munkalehetőségért. Ezek most leginkább vegyipari vagy szolgáltató-ipari nagy cégek, összeszerelő üzemek. Az alulképzettek közül sokan a közmunkában ragadtak; a megyére jellemző kis falvakban nehezen, szűkösen meg lehet abból élni. Nagy a kereslet rájuk a mezőgazdaságban: az általuk termelt gyümölcsöt-zöldséget, a tenyésztett állatokat például a közétkeztetésben használják fel.

A megyében aktív MTVSZ tagszervezeteinkkel közösen igyekeztünk feltérképezni a megyei helyzetet, kihívásokat és terveket. Közben megyei érdekképviseleti csoportokkal találkoztunk, akiknek szintén fontos a megye fenntarthatóságnak megfelelő fejlesztése, újraértelmezése. Az egyeztetések alapján a BAZ megyei igazságos átmenet (just transition) programunk előtt álló feladat kevésbé a bányászati és ipartevékenységekről való átállás és a dolgozók átképzése, inkább a szerkezetváltás elősegítése, a gazdasági élet újbóli, de fenntarthatósági alapú beindításához és tartós munkahelyek teremtéséhez való hozzájárulás.

A bevezetőben említett ipari válságterület-tüneteket a Sajó-völgyi településeken a bőrünkön lehet érezni. Itt a hideg időben a kéményekből sűrűn száll fel a torkot maró fekete füst: az általában a megyében kitermelt olcsó, de rossz minőségű lignittel, barnaszénnel sokan fűtenek (összesen 100 ezer háztartás országosan), vagy az ennél már a kereslet növekedése miatt drágább tűzifával. Vagy az energiaszegénység miatt azzal ami épp akad: építési- és lakossági hulladékkal, illegálisan beszerzett, vizes fával. A gázfűtés ritka, mert a fánál vagy szénnél drágább a beruházása és fenntartása. A lakosok több mint fele régi kazánnal, vagy helyiségenként konvektorral, kályhával fűt, a szennyező anyagok nemcsak a tüzelőberendezést teszik tönkre, hanem a falvak egészségét is. Részben a környéki erőművek, részben a szennyező lakossági fűtés és közlekedés okozta országos légszennyezési csúcsok miatt a falvakban és Miskolc környékén is kiugróan sok a betegség vagy idő előtti halálozás.

A települések elnéptelenedése nagy kihívás: a megye harmadát kitevő ipari válságterületen -15-20% fogyás, ma 44 ezer közmunkás dolgozik a megyében. Miután a kisebb-nagyobb nagyvárosokba dolgozni ingázók elindulnak az utakon, egy átlagos néhány ezer fős megyei faluban az egy-kétszáz közmunkáson kívül főleg csak az idősek és a gyerekek maradnak, a képzett fiatalok már elköltöztek.

Az sem segít sokat a falvak helyzetén, hogy esetleg szénen ülnek. A szénkorszaknak nem azért lett vége, mert elfogyott a szén. Ugyan sok szén rejlik még a Sajó-völgyben és a teljes Borsodi-medencében – részben mára uniós vagy nemzeti szinten is védett természeti területeken vagy azok határában – , a könnyen és olcsón kitermelhető, jobb minőségű szenet már évtizedekkel ezelőtt kibányászták, a bányák és a bányászok is rég nyugdíjba mentek. Nem éri meg a kitermelés, még a kormányzati támogató politika mellett sem. A Sajó-völgyben az utóbbi években mégis apró lignitbányákat nyit egy-két vállalkozó, mivel a kitermelt rossz minőségű lignit olcsó és kapós a helyi lakosok és közintézmények körében, a ligniten levő kavicsrétegre pedig jól fizetnek az építkezéseknél. Aztán ahogy néhány év alatt kimerül a bánya, átköltözik a közeli falu mellé a kitermelés, és így tovább. Hiába próbálja a régmúltat a jelenbe áthozni néhány, egykori bányász gyökerű önkormányzat vagy politikus, a kis iparűzési adón túl nem látnak hasznot a helyi falvak: a cégek saját specializált munkaerővel fölözik le a bányát, így új munkahelyeket nem teremt, viszont a kitermelt és elégetett lignit környezetszennyezése a helyiekkel marad. Mégis, a kispénzű önkormányzatok sokszor a bányából befolyó kis adón is kapva kapnak, mert legalább tudnak belőle valami infrastruktúrát fejleszteni, és ez életben tartja a szén-nosztalgiát. Hiába van ott a közelükben az erdő, a természeti kincsek, a turizmus fejlesztéséhez sokszor túl elszigeteltek, vagy nincs kapacitás például uniós forrásokból, következetesebb és fenntarthatóbb módon fejleszteni.

Ahol a helyi közösség erősebb és összefog, leginkább a helyi polgármester vagy vezető koordinálásában és a fenntarthatóság mentén fejleszt, ott a falvak fokozatosan ki tudnak törni, meg tudják tartani lakosaikat. Több mintaértékű, jó példával is találkoztunk, Komlóskától Parasznyán, Gömörszőlősön, Hernádszentandráson át Trizs-ig.

Az ún. „just transition” , igazságos átmenet programban azon dolgozunk, hogy a BAZ megyében felmerült elkerülhetetlen gazdasági, társadalmi, környezeti kihívásokra válaszolva ld. pl. energiaszegénység, a helyi érdekképviseleti csoportok átlátható részvételével hozzájáruljunk a régió fejlesztéséhez úgy, hogy az érintett közösség számára megfelelő munkahelyekhez, megélhetéshez biztosítson működő kereteket, fenntartható lehetőségeket.