A lengyel Wielkopolska régió területén a szénbányászat kiszárította földeket, mellyel erős csapást mért a mezőgazdaságra és a turizmusra.
A Piotr Krygierrel folytatott beszélgetésem során sokat nevettünk, ám a helyzet nagyon is komoly. Miután Krygier hosszú éveket dolgozott feketeszén bányászként Szilézia egyik bányájában, nyugdíjba vonult, és visszatért szülővárosába, Galczycébe. Gyermekei rossz egészségügyi állapota miatt az orvos utasítására barátságosabb helyre költözött a család. A számos tóval rendelkező Wielkopolska (Nagy-Lengyelország) jó választásnak tűnt a gyógyuláshoz és a mezőgazdálkodásra. A legtöbb ember megélhetése a mezőgazdaságtól függ a régióban, és sokan a turizmusból élnek.
A legnagyobb üzleti vállalkozás a területen azonban egy vállalatcsoport, mely bányákkal és erőművekkel rendelkezik. Az ország áramellátásának kb. négy százalékát ők biztosítják. Amikor végre sikerült megtalálnunk a kis farmot Galczycében, a házigazda behívott minket az otthonába és kávéval kínált. Beszélgetni kezdtünk a nyíltszíni bányákkal kapcsolatos problémákról: annyi van belőlük, hogy nem is tudjuk, hol kezdjük.
Krygier azt mondja, 1997-ben költöztek Galczycébe, felesége, Małgorzata Krygier hozzáteszi: „Ha tudtuk volna, hogy itt bánya van, nem jöttünk volna.” Otthona háromszáz méterre van, felesége szülőfaluja pedig Kryszkowice, ami ugyanahhoz önkormányzathoz tartozik. A tomisławicei nyíltszíni bánya a farmjuktól ötszáz méterre fekszik. A kertből látni a hatalmas földhalmot, melyet elméletileg helyre kellett volna állítani, de a Pątnów-Adamów-Konin Erőmű Komplexum (ZE PAK) tulajdonosai szemlátomást sajnálják rá a pénzt. A vállalati csoport már hosszú ideje nem tud műveleteiből profitot termelni, tehát ott farag a költségekből, ahol csak lehet.
A tomisławicei bánya kialakítására 2007-ben adták ki a környezetvédelmi engedélyt, a koncesszióról 2008-ben döntöttek; a munkálatokat 2010. április 10-én kezdték meg, amely emlékezetes nap maradt a helyieknek. Krygiert, aki akkoriban szanatóriumban volt, egy barátja hívta fel, és elmondta, hogy a bányászok földdel töltik fel a halastavakat. A gazdák próbálták kifogni a pontyokat, mielőtt még élve eltemetik őket. A bányának joga volt ehhez, mivel ő a földtulajdonos; viszont ez a megoldás jól szemlélteti a bánya vezetőségének hozzáállását az élő és élettelen környezethez.
A szénbányászathoz el kell távolítani a bánya tervezett helyén lévő embereket és természeti környezetet. Házakat, farm épületeket, még templomokat és tűzoltóságokat (melyeket gyakran a helyiek finanszíroznak) is le kell rombolni. Semmin sem könyörülnek, ha bányaépítésről van szó. Mindent el kell pusztítani. A ZE PAK képviselői azt állítják, hogy a piaci érték háromszorosáért vásárolják meg a földet, de Krygier szerint ez általában távol áll a valóságtól. A kivásárlást olyan földdel kezdik, ahol talajromlás figyelhető meg. „A hatodik talajértékelési osztály, száraz homok” mondja Krygier, azért még többet fizetnek. Így aztán elterjed a hír, hogy milyen nagylelkű a cég. „Miután befészkelik magukat valahova, ott tesznek keresztbe, ahol csak tudnak” – mondja az egykori bányász. A környező földek értéke meredeken csökken és végül az emberek inkább eladják, amilyen hamar csak lehet, amíg még ér valamit.
Krygier figyelmeztette a falu lakóit a nyíltszíni bánya veszélyeire. A cég adatai alapján a tomisławicei bánya 60 millió köbméter vizet szivattyúz ki évente, de az egykori bányász azt gyanítja, még ennél is sokkal többet. Tomisławice egy kis üzemnek számít, egy nagyobb kavicsbánya méretű. Krygier azt mondja, amikor a szomszédja 8 évvel ezelőtt mély kutat fúrt, 5 méter mélységben talált vizet, ma pedig már 39 méter mély a kút. Ez azt jelenti, hogy a felszín alatti víz szintje 34 métert esett, csupán másfél kilométerre a bányától.
Katasztrófa a mezőgazdaság számára
Krygier szerint egy ilyen méretű bánya víznyelője több tíz kilométer lehet a felszíni vizeknél és több tucat méter lehet a felszín alatti vizeknél. Ugyan van olyan technológia, amely megállíthatja a vízvesztést, ám ezek még mindig költségesek, így felemésztenék a nyereségeket. Olcsóbb a közösséget terhelni a költségekkel. A becslések szerint az egyre bővülő nyíltszíni bányászatból nyert szén értéke már jelentősen alacsonyabb, mint a környezeti és mezőgazdasági tevékenységek veszteségei.
„A kitermelés tervezett területén és az Ościsłowo nyíltszíni bánya víznyelője által lefedett területén a mezőgazdasági és a mezőgazdasági feldolgozóipari bevételek évente körülbelül 100 millió zloty (23 millió euró) pénzkiesést fognak jelenteni. Ezeket a veszteségeket a helyi közösségek kénytelenek viselni körülbelül 50 évig (kb. 20 évig a bánya működése során és mintegy 30 évig a felszín alatti víztározó helyreállításakor), ami 5 milliárd zloty (1 milliárd euró) összeget jelent – annyi, mint a Pak KWB Konin Ościsłówban bányászott szénből származó várható teljes jövedelme” – tudjuk meg Dr. Benedykt Pepliński tanulmányából.
Környezeti veszteségekkel is számolni kell. Például: „a Noteć folyó vízgyűjtő medencéjében zajló nyíltszíni bányászat zavart okozott a folyó vízfolyásában. Szeretnénk ellensúlyozni ezt a helyzetet” – mondta Dr. Jan Szyszko, amikor ő volt a lengyel környezetvédelmi miniszter. Szyszko bejelentette, hogy a Noteć (mely 40 kilométeres szakaszon kiszáradt) mentési projektjére 130 millió zlotyit (30 millió eurót) szánnak.
Viszont a legnagyobb veszteségeket a helyi gazdák viselik. Krygier úgy véli, a bányának kártérítést kellene fizetnie számukra minden évben. Ehelyett a bánya vezetősége azt állítja, nem szárították ki a területet, valamint, hogy általában véve az aszály és a globális felmelegedés hibás a gazdák veszteségeiért, nem a bányászat. A bányaipari vállalat mindeközben olyan egyezségeket íratott alá a gazdálkodókkal, melyben az áll, hogy tizenöt évig a gazdáknak nem lehetnek követeléseik a vállalattal szemben (a vízveszteséget, termésveszteséget és hasonlókat illetően). Ilyen egyezségek részeként a gazdáknak néhány ezer zlotyit fizettek (kevesebb mint 1000 euró). Krygier négy évig folytatott jogi harcot a bányával; végül a bíróságon bizonyította, hogy a bánya felelős a föld kiszáradásáért.
Krygier a telkén lévő két tó vizével öntözi termesztett növényeit. Szerencsétlenül járt, mondja, mivel nyilvánvalóan a bánya olyan vízcsatornát talált el, amely keresztülvezet a telkén. A bányászati műveletek kezdete után egy évvel a tavak elkezdtek kiszáradni. Két év után, 2012-ben, a víz két héten belül eltűnt „mintha kihúztad volna a dugót a kádból” – mondja. A régi tavakból ma csupán egy bokrokkal benőtt száraz medence maradt. Małgorzata Krygier hozzáteszi, hogy a bánya azt állította, mindez az aszály miatt történt; a szomszédok tavai viszont nem száradtak ki. „Csupán aszály? Nevetséges” – mondja. Krygierék tavaival együtt a kút is kiszáradt, a fák és a termesztett növények is elkezdtek elszáradni. Öntözés nélkül gyakorlatilag lehetetlen eladni zöldségeket, mert az emberek jó minőségű árut várnak.
Krygiernek fel kellett hagynia a gazdálkodással, mint a legtöbb szomszédjának, akiknek a tavai és kútjai végül szintén kiszáradtak. Krygier betemette a kútját, azon keseregve, hogy az már nem fog vizet adni élete hátralevő részében. Megkérdeztem, ki lehet-e számolni, mekkora veszteség érte. Kiderült, hogy a tárgyalásra Krygier szakértőt fogadott fel, aki a gazda veszteségeit évi több mint negyvenezer zlotyra becsülte (10 000 euró). Ám a bíró elutasította ezeket a becsléseket és talált egy másik szakértőt, aki szerint a veszteségek fele akkorák.
Szakértőt találni nem volt egyszerű. Amikor megkérdezte a terület mezőgazdasági szakértőit, hogy felbecsülnék-e a veszteségeit a bánya elleni perhez, mindenki vonakodott. Emiatt Krygiernek egy 50 kilométerre, Włocławek közelében fekvő kisvárosból kellett szereznie szakembert. „Úgy tűnik, ebben a régióban a bíróságok és a bánya szoros szövetséget alkotnak” – mondja. „Ezért ha a kormány valóban hajlandó lenne valamit tenni a bíróságokkal, már régen meg kellett volna tennie.”
A szénipari vállalat a kiskirály
A helyiek jogi csatájának története felháborító. A küzdelem végül 11 év után a legfelsőbb közigazgatási bíróság ítéletével zárult, amely egy korábbi döntést hagyott jóvá, miszerint a Tomisławice nyíltszíni bánya építését lehetővé tevő környezetvédelmi engedélyt a törvény megsértésével adták ki. Mindezen évek alatt az igazságszolgáltatásnak el kellett volna ismernie a tényt, hogy a környezetvédelmi engedélyt a bánya környezetre gyakorolt hatásának megfelelő vizsgálata (beleértve a Natura 2000 program által lefedett élőhelyeket és területeket) nélkül adták ki. Eközben a helyi közösség tagjai kénytelenek voltak megtapasztalni a bánya életükre és környezetükre gyakorolt káros hatásait.
Érthető, hogy sokan csalódottak és a Jog és Igazságosság pártot (Prawo i Sprawiedliwość, PiS) támogatják a lengyel igazságszolgáltatás megdöntése érdekében. Könnyű azt hinni, hogy a bíróságokat jobban foglalkoztatja, hogy jobb kapcsolatot ápoljanak a bányával, mint a törvénnyel.
Mindazonáltal a bíróság döntései végül kedvezőek voltak a gazdálkodók számára, és az eset valószínűleg a bányaterv leállításával zárul, amint a környezetvédelmi engedélyét hatályon kívül helyezik. Meglehet, hogy ez túl kevés eredmény és túl későn, mivel a gazdák még évtizedekig nem tudnak dolgozni a tönkrement földjeiken, és a ZE PAK továbbra sem fizet nekik kártérítést. „Az energia- és szénlobbi egy klikk” – mondja Krygier. „Ezért akarják úgy hagyni a dolgokat, ahogy vannak.”
Véleményem szerint az új kormány keveset tesz a lengyel energiarendszer modernizálása érdekében, sőt, valójában új nyíltszíni bányák fejlesztését tervezi. A Konin régióba tervezik például az Ościsłowo nyíltszíni bányát, bár sorsa még bizonytalan. A tervezett bányagödör közepén a régészek felfedeztek egy két ősi temetőből álló komplexumot, köztük a Lausitzi kultúra temetkezési dombjait, valamint neolitikus kamramentes sírokat. A temető öt és fél ezer évvel ezelőtt épült, ami azt jelenti, hogy az egyiptomi piramisoknál is idősebb, és 2018-ban a kulturális örökség nyilvántartásába került. A régészek felfedezése annyira értékesnek tűnik, hogy még az erős energialobbi is tehetetlen. Ugyanakkor szomorú, hogy csak ezek a neolitikus sírok és nem a jelenlegi környezet vagy a lengyel emberek jólléte képes csak megakadályozni a bányászati ipar terjeszkedését.
Megkérdeztem, hány helyinek kellett feladnia a gazdálkodást. Krygier becslései szerint mindenkinek, akinek nincs mélyvízi kútja. Ő maga akart venni egy újat, de akkor mezőgazdasági gépekbe és más felszerelésekbe is be kellett volna ruháznia. Nem volt elég pénze, hogy mély kutat építsen, mely legalább hetvenezer zlotyba (16 000 euró) került volna.
„Én mint egykori szénbányász, ezt nem nevezném bányának, csupán egy nyíltszíni tőzegbányának, mert ez nem szén, hanem tőzeg” – mondja Krygier. Hozzáteszi: „Az ásások megkezdése előtt már megmondtam, meglátják mi lesz a vízzel és a fákkal. Minden ki fog száradni, de nem hittek nekem. Ahogy a bányászat elkezdődött, a tavak vize kezdett eltűnni, majd azt mondták, ’Azt hiszem, Piotreknek igaza volt’, de csak a fák elszáradásakor fogták fel a gazdák a helyzet komolyságát: „A fenébe, Piotreknek tényleg igaza volt. *****, zárják be a bányát és menjenek a pokolba.”
Miért nem ellenezték a gazdák a bányát akkor,amikor még volt rá lehetőségük? Krygier erre nem tud válaszolni. Ő maga utazgatott a világban, és még mindig viszonylag magas bányásznyugdíjat kap, így hajlandó és tudja is folytatni a bányák elleni harcot. A régiót járja és elmondja az embereknek, mivel fognak szembesülni, ha engedik a bányabővítést.
A reakciók mégis mindenhol hasonlóak. Nem csoda, hiszen a bányák szava érvényesül. Bár sok tudós, köztük Michał Wilczyński, Lengyelország korábbi vezető nemzeti geológusa egyetért abban, hogy a lignitbányászatnak nincs jövője, még mindig vannak olyan vállalatok, amelyek megpróbálnak profitálni belőle. Krygier elmagyarázza, hogy a második világháború után, amikor az országnak gyorsan szüksége volt energiára, valószínűleg volt értelme, mivel a lignitbányászat viszonylag egyszerű. Ma már többé nem indokolt, mivel új, sokkal tisztább technológiák állnak rendelkezésre. „Ott a víz, a nap, a szél. Sokkal több energiát lehet nyerni a napelemekből és szélerőművekből, a talaj pedig talaj marad. Nincs szükség milliónyi liter víz kiszivattyúzásra, amely később szennyvízként a tengerbe kerül” – teszi hozzá.
Nő az ellenállás
Beszélgetésünk után felkeressük a kiszáradt tavakat és az elkorhadt fákat. A levegő annyira száraz, hogy megfájdul tőle a torkom. Reggel hat óta ébren vagyunk, álmosnak érzem magam a hőségtől, de nem tudom megállni, hogy ne hallgassam meg a tragikus történeteket: a kukoricatermésről, ami a gazdák szeme láttára szárad el; a rendőri zaklatásokról; az önkormányzat vezetőjének tétlenségéről, aki eladta az embereket a bányának; és a gazdaságok kivásárlásával kapcsolatos csalásokról.
A helyiek, akikkel beszéltem, azt mondják, a bánya képviselői meglátogatják a gazdákat, hogy megvásárolják a földjeiket negyvenezer zlotyért (10 000 euró), majd egy vagy két évvel később eladják a bányának háromszázezer zlotyért (70 000 euró). Nehéz elhinnem, mert úgy hangzik, mint egy maffiafilm forgatókönyve. Másrészről, ha bármelyik alkalmazott tud a tervezett bányákról, felhasználhatja ezt az belső információt, hogy pénzhez jusson, így nem zárható ki, hogy tényleg ez történik. Egy szomszédot, Jan Kwiatkowski gazdát erőszakkal kilakoltattak (a helyi lakosok felvették videóra és megmutatták nekem).
Amikor később találkoztam Kwiatkowskival, megtudtam, hogy a kilakoltatás a helyiek szerint törvénysértő módon történt. Elmondja, hogy a bányával folytatott jogi küzdelem érdekében meg kellett tanulnia használni a számítógépet, és bele kellett ásnia magát a jogba. Utóbbi szükséges volt, mert már hét ügyvédet „fogyasztott el”, mióta a bányával való harca elkezdődött, akik közül később néhány a bányának kezdett dolgozni. Kwiatkowski testvére nem tudta elviselni a helyi szénlobbi elleni küzdelemből fakadó feszültséget, és szívrohamot kapott. Jan azonban nem adta fel. Csodáltam állhatatosságát, mivel láttam, ahogy egy bírósági végrehajtó kidobja a farmjáról. Tekintettel arra, hogy a házát a szeme előtt rombolták le és a bányászok a tulajdonát teherautókra rakodták, nehéz nem úgy tekinteni erre a látványra, mint amit azért rendeztek meg, hogy másokat elrettentsenek az ellenállástól.
Az ellenállás azonban láthatóan növekszik. Végső soron mindannyian fizetünk az éghajlatváltozásért és a környezetpusztításért, és csak egy szűk csoport profitál belőle. Solorz-Żak úr a ZE PAK többségi részesedését 67,3 millió zlotyért (15,5 millió euró) vásárolta meg. A privatizáció kezdettől fogva sok kétséget vetett fel. A bánya felszerelésének maradványértéke állítólag önmagában sokkal magasabb volt. Ma Solorz- Żak el akarja adni az erőműveket, mert az Európai Unió már nem ad szén-dioxid-kibocsátási engedélyt rák. Még mindig nyitott a kérdés, hogy ki vásárolja meg az erőműveket, és hogy megint a lengyel adófizetőknek kell-e fizetniük az elit szénkitermelési mániája miatt.