Szürke dombok és házak, szürke erdő. Szürke árnyak bolyonganak a bányászati épület-maradványok sötét csontvázai és a szomorú, szürkés lakóházak között. Itt még a folyó is fekete volt – vékony szénporral telített a víz.
Ennek ellenére a Délnyugat-Romániában található Zsil-völgyben élő emberek jó emlékként tekintenek vissza az 1989 előtti időkre, amikor a szénbányák még működtek. Ugyan már akkor is szürke volt, de a völgy nagyon is élettel telinek hatott.
Több mint 100 ezer ember dolgozott éjt nappallá téve a szénen alapuló gazdaságért. Magas béreket kaptak, a kommunista propaganda pedig hősként kezelte őket. Abban az időben, amikor mások az országban élelemhiánytól szenvedtek, a bányászoknak mindenük megvolt. A bányáknak még saját könyvtárai, klubjai és mozijai is voltak.
A más régiókból ideköltöző emberek szinte azonnal kaptak munkát, közvetlenül a vasútállomáson, ahogy leszálltak a vonatról. A legrégebbi bánya a völgyben, Petrila több, mint 4000 embert alkalmazott. A bánya bezárásakor 2015-ben már csak 400-an dolgoztak az omladozó, félig lerombolt épületekben.
Amikor Románia az 1990-es években elkezdte bezárni a bányákat a völgyben, úgy tűnt, a környék halálra van ítélve. Mindenki ugyanazt mantrázta: „Csak bányászok vagyunk, csak ehhez értünk, ezek vagyunk mi. Bányászat nélkül ez a völgy el fog pusztulni.”
De nem ez történt.
Két évtizeddel azután, hogy a legtöbb bányát bezárták a Zsil-völgyben, meglátogatom a vidéket egy aranyló őszi délutánon. Az érintetlennyírfaerdők levelei sárgára, narancssárgára és pirosra festik a dombokat. A nap lágyan süt, az ég sötétkék. A meleg színű bérházakat frissen festették, a folyó vize átlátszó, tiszta, az utcák tele vannak emberekkel, akik élvezik a napsütést.
Az 1997 és 1999 közötti nagy létszámleépítések után sokan elhagyták a területet. Legtöbben Nyugat-Európába mentek dolgozni és pénzt küldtek haza rokonaiknak a völgybe. Néhányan vissza is tértek, hogy elindítsák saját vállalkozásukat a völgyben – leginkább boltokat és turistaházakat.
Az így befolyó pénz reményt adott, ám ez nem volt elég. Mindeközben a román kormány számos ígérete ellenére nagyon keveset tett a bányászat alternatíváinak támogatása érdekében. Az infrastruktúra hiánya és a régió elszigeteltsége miatt a völgy nem vált vonzóvá a befektetők számára, pedig bővelkedik magasan képzett munkaerőben.
Az átok azonban áldássá válhat. A dombokkal és őserdőkkel körülvett, valamint a közeli hegyekben fekvő néhány kis, ám igényes sípályával rendelkező völgy egyre többet kezdett fordítani a turizmusra. Egy nagy kihívással viszont szembe kell néznie: távol van az ország sűrűn lakott területeitől, így a régió eddig nem tűnt elég csábítónak ahhoz, hogy látogatásra ösztönözze az embereket.
Ez jellemezte a régiót mindaddig, amíg a helyiek egy csoportja meg nem kérdőjelezte azt a felfogást, miszerint a hely semmi különlegessel nem tud szolgálni.
„A kultúra európai perifériája”
Ion Barbu Petrilában született és ott is él. Ma már a 60-as éveiben jár, elismert, termékeny és nemzetközileg díjazott művész, aki ötvözi a rajzot, a festészetet és a grafikai írást alkotásaiban, amelyek az installációktól kezdve a falfestményeken át az urban art-ig (városi művészetig) terjednek. A korai 2000-es években, ahogy tudomást szerzett a bányaipar hanyatlásáról, kigondolt egy módszert, mellyel új életet lehelhet a közösségébelegjobb fegyverét, a művészetet használva.
„Ez a város kulturális sivatag volt” – mondta nekem Ion Barbu egy interjúban, amikor 2018 őszén Petrilában jártam. „Azt mondtam magamnak: alakítsunkki pár szigetet ebben a sivatagban. Ha meg akarunk nézni egy színdarabot, vagy zenét akarunk hallgatni, miért ne hozhatnánk ide ezeket, ahelyett, hogy a városba mennénk értük?”
Kezdetben szinte mindenki őrült különcnek vagy veszélyes kulturális anarchistának tartotta Barbut.
2006-ban, amíg Nagyszeben arra készült, hogy Európa Kulturális Fővárosává váljon, Barbu elindított egy kulturális eseményekből álló sorozatot Petrilában „A kultúra európai perifériája” néven. Egy ma már évente megrendezésre kerülő művészetiés zenei fesztivált szervezett Petrilában „Rossz Ember” néven, mely egyszójáték, utalva a közismert nemzeti népművészeti fesztiválra a „Jó Ember”-re.
Néhány önkéntessel együtt helyreállította I.D. Sîrbu, egy Petrilában született jelentős román író emlékházát, akit a kommunista rezsim alatt letartóztattak. A ház korábban hamar súlyos romlásnak indult: műemléknek minősítették, így magánszemélyek nem tudták helyreállítani, de a Kulturális Minisztérium sem tett lépéseket a védelme érdekében. Ion Barbu végül talált egy kiskaput.
„A házat már egyszer régen újraépítették, így az eredeti formája ugyan megmaradt, ám az eredeti építőanyagok nem. Meggyőztük I.D. Sîrbu jogutódját, hogy kijelentse, ez nem a néhai író háza volt, csak egy másolat, így nem igazán minősül műemléknek” – magyarázza Barbu.
A művész és csapata így helyreállíthatta az épületet. A következő lépésbentettek arról, hogy ne legyen belőle olyan újabb emlékház, amely reménytelenül vár a látogatókra. Barbu élénk színekkel festette le a külső falakat és az író munkáiból válogatott idézeteket írt rájuk. Ahelyett, hogy passzívan várná, hogy a közösség felfedezze, a művészet harsányan tudatta az emberekkel: ide érdemes betérni.
Az emlékházat sok más városi műalkotás követte, gyakran sokkolva ezzel a helyi közösséget. Barbu átalakított egy gyalogos átkelőt Petrila fő utcáján zongora billentyűzetté. Egy bérház szürke homlokzatát óriás rózsaszín borítékká festette – utalva a románok nyugat-európai tömeges kivándorlására (körülbelül 4 millió román él ma külföldön). Fokozatosan egyre több művész és önkéntes kezdte osztani Barbu elképzeléseit, segítséget nyújtva számára.
A helyi közigazgatás már ekkor felbőszült, pedig ez még csak a kezdet volt.
2008-ban két robbanás történt egymás után 1 kilométerre a föld alatt Petrila bányájában, amely 14 ember életét követelte. A bánya azonnali bezárásáról szóló pletykák gyorsan szárnyra kaptak. A bányát ezután átadták az Országos Bányabezárási Társaságnak (OBBT), hogy intézze a tartós leállítást.
A bezárási terv fagyos hangulatú volt: minden épületet és aknatornyot le kellett volna bontani, minden fém- és emelőszerkezetet fémhulladékként kellett volna újrahasznosítani. Nemcsak a helyet, de a történelmét is eltörölték volna.
Az első szénbányát 1858-ban nyitották meg Petrilában. A bejárata most is látható a gépi műhely épülete mellett, melyet 100 évvel ezelőtt húztak fel. A bánya egyik aknafelvonóját, mely Németországban készült, még mindig használják; tökéletesen funkcionál 1942 óta. Az impozáns fém aknatorony, mely többtíz méterre emelkedik a talajtól, ugyanazon évből származik. Ion Barbu számára a történelem eltörlése elfogadhatatlan: ez a bányaüzem volt az egyetlen dolog, amely semelyik másik városnak nem volt az országban. Szembeszállt a hatóságokkal, akik nem ismerték fel a lehetőséget, hogy a bányászati örökség átalakítható kulturális örökséggé, művészeti emlékké. Barbu döntő csatára szánta el magát, hogy megmentse az üzemet, mivel enélkül a közösségnek nem maradna semmije.
Világszínvonalú kerékpáros utak
A Straja sípálya 30 kilométerre fekszik Petrilától. Straja egyszerre szerény és ambiciózus a kaotikus és adományozóktól öt pálya befejezéséhez, mindegyik körülbelül négy kilométer hosszú. Elkezdte népszerűsíteni a lupényi pályákat a legnagyobb európai kalandturisztikai platformon és egy kapcsolódó honlapon.
Bates azt szeretné, ha a fiatalok is magukénak éreznék az elképzelését. Azt tervezi, hogy az iskolák örökbe fogadhatnának pályákat, tisztítanák és fenntartanák és a fiatalok maguk is tekerhetnek majd az ösvényeken.
A lupényi közösség viszont még mindig gyanakvó – mondja Bates. „Szerintem ez egyfajta kulturális pesszimizmus.”
Bates elképzelésének első igazi tesztje egy nemzetközi hegyikerékpáros verseny megszervezése volt Lupényben, 2018 októberében. Az esemény sikeres lett. A romániai amerikai nagykövet, Hans Klemm is a nézők soraiban ült.
„Hogy tetszett a verseny?” kérdezem az egyik biciklistát, ahogy a strajai verseny utolsó pályáját is teljesíti. „Nagyon vagány” – mondja – „Biztos, hogy visszajövök ide”.
Új kezdet a Zsil-völgy számára
2015 októberében az Országos Bányabezárási Társaság (OBBT) elérte az egyik legfontosabb célját: bezárták a Petrila bányát. Ezután a cég felkészült arra, hogy lebontsa az összes bánya-infrastruktúrát, így Ion Barbu, a művész, tudta, hogy nagyon kevés ideje maradt.
Szerencsére nem volt egyedül legújabb vállalkozásával. „Néhány építészmérnök Bukarestből és Kolozsvárról valahogy megkedvelhetett minket” – viccelődik -”és támogatásra méltó ügyet találtak Petrilában”.
Az építészek elvállalták a részletes technikai dokumentáció elkészítésének fontos és nehéz feladatát, amely az OBBT tulajdonosa, az Energiaügyi Minisztérium felé irányuló lobbi munkának alapját képezte. 2016-ban, amíg Barbu és mások a bánya megvédéséért küzdöttek, a népszerű technokrata kormány beleegyezett, hogy a Petrila bányát nemzeti műemlékké nyilvánítsák.
Ugyan az OBBT nem tudta lebontani a bányászati üzemet, a korrupcióellenes törvények megakadályozták, hogy az intézmény a helyi önkormányzatoknak adományozhassa az infrastruktúrát. Bárkinek, aki gondoskodni akart a bányáról, piaci áron kellett azt megvennie.
Az Energetikai Minisztérium kezdetben hárommillió euróra értékelte a bányát, amit Barbu és munkatársai megbízásából egy független értékelő végül 200 000 euróra becsült. Még ez is túl soknak bizonyult a művész és barátai számára, így a csapat megpróbálta a petrilai önkormányzattal megvetetni az üzemet. A kulturális gerillaháborújukról 2015-ben dokumentumfilm készült Andrei Dascalescu rendezésében, Planeta Petrila címmel. A film országos visszhangot keltett. Ekkor Barbu és munkatársai hivatalosan is megalapították civilszervezetüket, melyet a dokumentumfilm címe után neveztek el.
A szervezetnek hétköznapi feladatokat is el kellett látnia: a helyszínt óvni kellett a fémtolvajoktól. A helyszín védelme is a kultúrán keresztül valósult meg.
Barbu színes graffitivel festette le a bánya korábbi szivattyúállomását, elnevezte „Pumpadou Központnak”. A helyszínkoncerteknek és színházi rendezvényeknek ad otthont. A civilszervezet műhelyeket is szervezett építészmérnök hallgatókkal. A helyszín bekerült a „Múzeumok Éjszakája” rendezvény román katalógusába, s ezzelmintegy 2700 látogatót vonzott – többet, mint a közeli város, Déva legnagyobb múzeumai. Végül összeálltak a korábbi szakszervezeti vezetővel, a ma már nyugdíjas Catalin Cenusával, hogy rendezvényhelyszínként népszerűsítsék a helyet és őrizzék biztonságát.
Hosszú idő után, mely Ion Barbu első kihívó alkotásaival kezdődött, a városháza tisztviselői végre elkezdték támogatni az elképzeléseit.
„Most már csak azért van szükségünk rájuk, hogy hivatalosan is segítséget kérjenek tőlünk a pénz előteremtéséhez, hogy megvehessék az üzemet. Mindent megteszünk ezért” – mondja Barbu.
„Egy „bánya konyha” éttermet is nyithatunk. Vagy reklámozhatjuk a „sötét szén” turizmust a területen.” Barbu művészlakásokról és műhelyekről, interaktív műhelymunkákról beszél, amelyek segítik a hely megőrzését, valamint múzeumokról a meglévő felújított épületekben, amelyek vonzzák a szálláshely-teremtő befektetőket, új munkahelyeket hoznak létre és fejlesztik a gazdaságot.
Miközben hozzám beszél, kinézek az ablakon és egy tökéletes őszi nap tárul elém. Látom, ahogy a levelek kiszínezik a dombokat, amíg a Nap lágyan süt a sötétkék égen. Valahol odakint, mélyen az ősi nyírfaerdő sűrűjében, ott vannak Dana Bates biciklipályái.
Bates aznap korábban elhangzott szavaira tudok csak gondolni, Arisztotelészt idézve: „A kezdet az egésznek több, mint a fele.”